Búcsú a Gerecsétől

11. számú túra befejezése: (Tardos) - Bánya-hegy - Szárliget
2012. augusztus 4.
Párban :)

Nyár van, kánikulai hőség és ez így van jól augusztus elején. Mindenki a vízparton próbál felfrissülni, néhány kivételtől eltekintve, hiszen ezek közül valók vagyunk mi is. A gyerekek nélküli hétvégét hasznosan kell tölteni, így már hét elején felmerült az ötlet, hogy a kéktúrás térképen lévő kis lyukat be kellene foltozni, mert ezt a szakaszt együtt úgysem tudjuk megcsinálni, hiszen 30 km  felett van.

Egy kicsit majrézok, hogy megint napszúrást kapok, de az biztat, hogy mások is koptatják a bakancsot ezen a hévégén több mint háromszor ekkora távon.

A szokásos problémát, azaz a közlekedést viszonylag könnyű most megoldani, mert fél óra autózást követően mindössze egy órát utazunk a Vértes Volánnal, miközben a túra útvonalából is megismerkedünk néhány rövid, aszfaltos szakasszal. Nyolc körül szállunk le az eggyel korábbi buszmegállóban, mint kellene. Sebaj ez mégsem nagy probléma, derül ki, mert így legalább átlagban kijön a kocsmák száma, amik csak az induláskor és érkezéskor esnek útba.

Tardos kedves kis falu, rendezett utcákkal, szép főtérrel és templommal, szlovák közösségi házzal. Néhány fotó  a faluban és nekivágunk a hegynek.

Ismerős rövid szakaszhoz érünk a Bánya-hegy alatt: itt kezdtük meg ama szeles túrát még a télen, de most a zöld jelzésen délnek vesszük az irányt, hogy mielőbb a szokásos kék jeleket tudjuk követni. A pecsételő helyhez érve két nagy élmény is vár ránk: felfedezve a magányos erdész házat megállapítjuk, hogy itt lenne a mi álom lakhelyünk, a fák között távol a falutól, mint Imolán. Másik szomorú kép az az öreg fa (talán tölgy lehetett), amin sokáig a pecsétnek volt a helye, most pedig halottan áll a a tisztás közepén átadva magát az enyészetnek. Nosztalgiázunk, hiszen első GPS-es túránk erre vezetett, amikor még élt a fa, a képet meg is találtam:    

A pecsételés akkor még emléknek készült, mert a térképbe került csak, az igazoló füzetről akkor még nem is hallottunk. Sajnos mégsem olyan idilli a hely, mert a bánya zajai leszűrődnek az erdőbe, így gyorsan tovább indulunk. Kegyes hozzánk az időjárás, mert egész délelőtt fátyolfelhős az ég, és a sűrű lombok alatt ideális hőmérsékletben baktatunk. Kísérőink viszont a szemtelen kis apró legyek, amik szeretnének belerepülni a szemünkbe, fülünk még a szánkba is - persze ha hagynánk. Így vívjuk kis csatáinkat, míg feltűnik szemünk előtt Vértestolna.

Rövid hezitálás, hogy megéri-e a több kilométeres kitérőt a kocsmázás még a túra elején vagy sem, de győz a józan ész (és én!): nagyon kortyolunk vizes flaskánikból - tudva jól, hogy még mindig hosszú út áll előttünk. Ekkor jön végre a szedres, hátra maradok lakomázni, de csak titokban, mert ha lemaradok, akkor szigorú tekintet pásztáz végig.

A Pes-kő alatt ballagunk, sajnos a geoláda fent megvár minket, most nem fér bele az időnkbe, erőnkbe. Padok helyett ezúttal megteszi a tízórai elfogyasztásához egy vadászles is: míg fent falatozunk, addig egy turista pár megy el mellettünk/alattunk. Végre, az első emberek, akikkel találkozunk az erdőben. Később egy futó is feltűnik, hisz közel van Tatabánya, ez a hely itt kedvelt kiránduló hely lehet a közelben lakóknak. Koldusszálláson két pecsétet is találunk: egyik gyengébb minőségű lenyomatot ad mint a másik, így jobbnak látjuk, ha mindkettőből megőrzünk egyet-egyet. Ezután az út teljesen megközelíti az autópályát, ami nem túl kellemes élmény. Azon viccelődünk, hogyha valaki most felhívna és újságolnánk neki, hogy épp túrázunk a vonal túloldalán nem hinnék el, hogy ez egy gyalogtúra és nem pedig egy autós túra.

Hamarosan elérjük Tornyó-pusztát: eleinte még bízunk benne, hogy találunk valamilyen vendéglátóipari egységet, de egy zárva talált bolt után már egy közkifolyó is a mennyeket jelentené a fokozódó hőségeben. Sajnos sehol senki és semmi a láthatáron, így kis pihenő után távozunk.  Aszfaltos út vezet a két kőbányáig, az út menti fák már nem adnak árnyékot, mert dél körül van, a tűző napon bebújok a vászonsapka a napszemüveg mögé. De közel van már az újabb pecsételő hely Somlyóváron, ebben bízok!

A kulcsosháznál fiatalok söröznek, földre terített pléden felváltva lányok-fiúk pihenik a nap fáradalmait (vagy az előző éjszakáét?). Úgy tűnik, hogy nem túrázók, de a pecsét helyét készségesen odakiáltják nekünk, hogy a boros üveg mellett találjuk. A korábban magamévá tett energia (gyümölcszselé) megteszi hatását, a tavakhoz (Egyes-, Kettes- és Hármas-tó) viszonylag könnyen leérünk. Innentől viszont kezd elnehezülni a lábfejem, jó lenne kicsit leülni, megpihenni, de Gábor szerint ez ilyenkor már veszélyes lehet. (Biztos attól fél, hogy neki kell majd tovább vinnie, ha mégsem állnék fel.) A GPS-en betervezem a végső célpontot: a szárligeti vasútállomást, és nézem a kijelzőt, hogy fogynak a 100 méterek. Csipogás, és egyszer csak kifogy a szusz a küytüből: végre egy kis pihenő, örvendezek, de Gábor olyan gyorsan cserél akkumulátort, mintha mindig erre gyakorolt volna. De az is lehet, hogy nem szereti a birka szagot, mert egy állatokkal teli legelő a közepén szobrozunk. A juhász gyanakvóan nézeget a távoli árnyékból, így inkább igyekszünk tovább, már csak néhány km és beérünk a vasútállomásra.

A lemenő nap szinte vakká tesz az utolsó domboldalon felfelé baktatva, még szerencse, hogy akkora hátizsák jön szembe egy turista apukával és vélhetően két fiával, hogy az ösvényen ki, kell hogy térjünk egymás elől.

- Kéktúra? - kérdezi a túratárs, és Gábor büszkén mondja, hogy honnan indultunk ma és hányadik km-ben tartunk.

Lassan feltűnik az ismerős vasútállomás, ahol az utolsó pecsétet is begyűjtjük. Már csak a jól megérdemelt kocsma pontot kell felkeresni, amit még a GCTOUR-on fedeztünk fel.

Képek:






38,5 km, 52.685 lépés (ez egyéni csúcs a GCC-ben:)