Történt: 2011.03.15-én
Résztvevők: Gábor & én
A Mátrában töltött hosszú hétvége és a három napos családi kirándulgatás után még szívesen bevállaltunk volna egy komolyabb túrát, így a Nemzeti Ünnepre tervbe vettük egy újabb szakasz teljesítését.
Nem volt nehéz a döntés, amikor kiválasztottuk a 24/a szakaszt, hiszen ez a táj állt legközelebb hozzánk: innen származtunk el mindketten és már régóta hívogattak a az ismerős erdők és rétek.
A túrát megelőzően igen szerencsésen alakult az idő, a verőfényes napsütés már igazi tavaszt idézett. Viszont a tavasz ravasz, így nem meglepő módon a túra előtti napon volt azért egy kiadós eső. Emiatt a reggel kissé ködösen szürkén indult és a sár a továbbiakban is jelentős ellenfél maradt számunkra.
Az indulást nekünk is az aggteleki Tourinform iroda nyitva tartásához kellett igazítani, hogy megkapjuk az első pecsétet. Reggel 8 körül még nagyon csendes volt minden az irodánál, úgy látszott, még sehol senki. Így átmentünk a barlang bejáratához, ahol ismerős nyújtotta át az OKT-s bélyegzőt a jegypénztárnál: Zitával egy gimnáziumba egy évfolyamra jártunk :) Rövid beszélgetés után útnak is indultunk, hiszen életünk eddigi leghosszabb túrája állt még előttünk.
Gyorsan beizzítottam a GPS-t, hogy trackeljük a túrát és könnyebben követhessük a kék jelzést. Olvastam több fórumon is, hogy az egyik szakaszon nagyon hiányosak a jelzések - gondoltam ez nekünk nem jelenthet problémát ilyen technikai felszereltség mellett. Miután a GPS feléledt, észre vettem, hogy valami nem okés vele, olyan furcsa volt a kijelzőn megjelenő kép: eltűntek a térképek! Pedig előző nap, amikor a geoládákat áttöltöttem rá még minden rendben volt.
A jól ismert egyenes, aszfalton megtett szakasz után már nagyon vártuk, hogy végre beérjünk az erdőbe, pedig az első akadály már itt várt ránk: sajnos azokon a helyeken, ahol az erdőgazdasági munkák és kifejezetten a szállítás a turistaútvonallal egy helyen futott igen nehéz volt előrehaladni. Mély árkokat vágtak a teherautók, amit megtöltött a víz és folyton-folyvást a még járható ösvényt kellett keresnünk. Nem csoda, hogy jó hasznát vettük most a túrabotoknak.
A szlovák határhoz érve egy szép kis emlékoszlopot találtunk, itt készültek az első képek: Ökoturizmus határok nélkül - hirdeti a felirat magyar és szlovák nyelven. Talán ez lehet a környék egyik kilábalási lehetősége.
Utunk tovább vezetett a Trizs feletti erdőkben, ahol a kék jelzést viszonylag jól tudtuk követni. Már 10 óra is elmúlt mire oszlani kezdett a pára, hol van a beígért napsütés - kérdezgettem.
Amikor a Zádorfalvára bevezető úthoz elértünk már újra ismerős volt a táj: jól esett egy kicsit megszabadulni a bakancsokra ragadt felesleges sártól. Végre megérkeztünk a második pecsételő helyhez, az OKT-s fórum szerint a kocsmában van a bélyegző. Kissé tartottam tőle, hiszen a település populációja előttünk ismert volt. Mégis azt kell mondanom: kellemesen csalódtunk. Tiszta és rendezett volt a kis helyiség, az asztalon virágok, a kedves pultos nénivel megbeszéltük a napi problémákat: helyi iskola, önkormányzat miközben elköltöttük a tízórainkat.
A Gömörszőlősig tartó útszakasz legizgalmasabb része már egészen a falu közelében található. Itt ugyanis eltűnnek a jelzések, vagy ahol vannak, ott nem igazán jelentenek segítséget. Így mit volt mit tenni - GPS-es térkép hiányában - toronyiránt vettük az utat, amit egy vadászlesről szétnézve terveztünk meg. Nagy szerencsénkre a temető felett értük el a falut, így megúszva a dagonyát viszonylag emberi kinézettel értünk be a csodálatos házak közé. (Később láttuk csak meg, hogy a kék jelzés egy viszonylag mély és vizenyős völgyben vezetett volna.). Az OKT-s bélyegzőt a falumúzeum kerítésén találtuk meg, ami nagyon jól ki is volt táblázva. A házak között ballagva felelevenítettük az ide kötődő élményeinket: közös biciklitúra, falunap a gyerekekkel.
Kelemért viszonylag hamar elértük, ekkor már a nap is kisütött, egy dolog okozott kis kellemetlenséget: az út mentén szinte mindenhol leégetett réteket láttunk és éreztük a füstjét. Sajnos ...
Szomorú tapasztalat szintén, hogy a Tompa Mihály emlékház kapuján található pecsétről hiányzik a gumi, így nem kis kitérővel szerezhető meg az igazolás a falu másik végén, a Mohos fogadóban. Itt viszont kedvesen fogadtak minket, kaptunk kávét és üdítőt is.
Az elindulás viszonylag már nehezebb volt az utolsó pihenőhelyről: még mindig előttünk állt 11 km, de már éreztük a lábunkban az eddig megtett utat. A falut elhagyó kék jelzés nem volt egyértelmű, így mi inkább az aszfaltos úton haladtunk egy ideig.
Már egészen közel értünk a mohos-tavakhoz, amikor is megláttunk egy bácsit az erdő közepén egy kis elektromos közlekedő eszközön üldögélni. Nekünk úgy tűnt, hogy elakadt a sárban, kérdeztük ezért, hogy miben segíthetünk és hogy honnan jött ezzel a szerkentyűvel. Ő kissé zavart volt, és azt mondta semmi gond, csak éppen lemerültek az akkumulátorok, arra vár csak, hogy feltöltődjenek. És amúgy is csak innen, Putnokról jött. Ez nagyon furcsa válasz volt, de mivel elhárított minden segítséget a kisöreg, így nem háborgattuk tovább. Elhagyva az eset színhelyét még hosszan beszélgettünk róla, hogy hogyan segíthetnénk rajta, és Gábor úgy döntött, hogy inkább értesíti a rendőröket, hátha valaki keresi majd ezt az embert. Ilyen izgalmak után nem csoda, hogy elfelejtkeztünk az egyetlen útba eső és előre kiszemelt geoládáról (
GCMOHO), ami így sajnos most kimaradt. Már Putnokhoz közel járva viszont jó szívvel láttuk, hogy elindult a mentőakció, Rendőrség feliratú Niva száguldott el mellettünk az úton. Reméltük, hogy emberünk mégiscsak otthon tölti az éjszakát.
A putnoki cigánytelepről nem tudok szépeket írni, így inkább témát váltok és megörökítem, hogy Gábor jóvoltából láttam viszont az erdészeti fogatudvart, ahol még a gépesítés előtti időkben a kocsikat és lovakat tartották.
A vasútállomáson már várt apukám, hogy hazafuvarozzon minket. Jól is esett a túra végére érni: a megtett 34,6 km az eddigi leghosszabb túránk volt:
Igazoló pecsétek:
